Történelmi dátumok

Régészeti felfedezések:

A növényzetben, halakban és vadban gazdag Ér-völgyi táj már évezredekkel ezelőtt is kiváló élőhelyet kínált az ember számára. Az emberi jelenlét első nyomai a kőkorszakból származnak. A Tisza-kultúra halászó-vadászó népe élt itt i. e. 2200–1800 között. A Varbot (régi nevén Varbocz) nevű magaslaton bronzkori település maradványait találták meg, melyeket azonban a 11–14. századi temetkezések szinte teljesen elpusztítottak.

A leggazdagabb bronzkori leletek Kr. e. 1850–1450 közötti időszakból származnak, amelyeket 1964 és 1969 között tártak fel a Vida-dombon. A nagyváradi múzeum régészei itt egy virágzó bronzkori települést fedeztek fel, amely az Ottományi kultúra része volt.

A falut 7,55 méter mély és 20 méter széles védőárok övezte, ami az ottományi kultúra első és második szakaszára jellemző. A bronzkori emberek ezt a területet azért választhatták, mert a kor technológiája nem tette lehetővé nagyobb erődítmények építését.

Az Ér-völgy más, ugyanebből a korszakból származó településein is megfigyelhető, hogy a törzsek elhagyták a magaslatokat, és inkább mocsarakkal körülvett szigetekre húzódtak. A Vida-hegy anyaga fegyverekben szegény, ami arra utal, hogy nem katonai, hanem polgári település volt. Az árkok védelmi célt szolgáltak, a más törzsekkel való összecsapások ellen

A lakóépületek téglalap alakú, földszintes, náddal fedett házak voltak, agyagból építve. Belsejükben egy-két tűzhely és egy élelmiszertároló gödör volt.

Szalacs a Magyar Királyság idején

1. Korai írott források és német hospesek

Szalacs első írásos említése 1067-ből származik, mint Szabolcs vármegyéhez tartozó település. Különböző neveken szerepel: Zolochy (1163–1173), Szalaczy (1570), Szalácz / Szalacz / Szaláz (1692), Szalacs / Szaláts (1772), Ér-Szalacs (1813), Szalacs (1851).

A várost mint olyat a nagyváradi Regestrum 1215-ben Zolos néven említi. A név szláv eredetű, jelentése só tárolására szolgáló hely.. Ez arra utal, hogy a magyarok egy már létező szláv települést találtak itt.

A 12. század közepén német hospesek is érkeztek. Nem új települést hoztak létre, hanem a meglévőt bővítették. A falu ekkor két részből állt, mindkettőnek külön plébániája volt – az egyik Szolnok, a másik Bihar megyéhez tartozott. Ez a kettősség a 15. századig fennmaradt.

Konkrét adatokkal rendelkezünk a nagyváradi Regestrumban feljegyzett, e helységből származó németekről. Egy jelentés szerint a szolnoki polgárok és jobbágyok bepereltek egy Sălacea-i férfit, Posat, Pal fiát, be akarva bizonyítani, hogy az ő városukból származik, de ő azzal védekezik, hogy ő egy szabad szolnoki német, és ezért nem tartozik a szolnoki jobbágysághoz.

A 12. század közepén a király német hospeseket telepített ide. A település ekkor két részből állt, mindkettőnek külön plébániája volt – az egyik Szolnok, a másik Bihar vármegyéhez tartozott. Ez a kettősség a 15. század elejéig fennmaradt, amikor a község földesúri birtok lett.

A "hospes" kifejezés vendéget jelent, olyan szabad vendéget, aki itt kíván letelepedni, és ezért védelemre és bizonyos szabadságjogokra jogosult. Ez az elnevezés tehát a bevándorlók jogi és társadalmi státuszára utal, nem pedig nemzeti státuszukra. Ha nemzetiségükre kívántak utalni, akkor a nevüket is hozzáadták (Salla esetében - Tentonicum). A szalacaiaknak is voltak bizonyos jogaik, de az ezeket igazoló dokumentum nem maradt fenn. A közigazgatási autonómia gyakorlásáról azonban vannak adataink, és szabadon választhattak maguknak bírót, de csak a király vagy a király generálisa tehetett igazságot. Ugyanígy választották meg lelkészüket is, akit a tized egynegyede illetett meg.

Satu-Mare megyéhez hasonlóan Saône lakosai is rendelkeztek bizonyos tulajdonjogokkal és helyi szokásjogokkal.

Ami a szatmári német bevándorlók számát illeti, feltételezzük, hogy az alacsonyabb lehetett, mint a bartóki lakosságé, mivel településük nem kapott önálló nevet, fokozatosan beépült a magyar környezetbe. Magyarosodásukat az is felgyorsította, hogy a tatárjárás után a kevés megmaradt németnek nem volt elég leszármazottja. A 15. századi dokumentumokból kiderül, hogy a korabeli lakosok összes neve magyar volt

A germán nevek nyomai azonban megmaradtak, mint a germán eredet bizonyítékai, mivel a népnevek fontos bizonyítékai egy helység etnikai hovatartozásának. A 15. század elején Sălacea a nagyváradi egyházi birtok (Capitulum) része lett, elveszítve korábbi jogait, és ezzel eltűnt minden akadálya a körülötte lévő tisztán magyar környezetnek.

2. Szalacs és a sókereskedelem

Szalacs életében a középkorban a só fontos szerepet játszott a falu életében, amit a település neve (sótároló hely) is bizonyít. Az ókortól kezdve itt haladt át az Észak-Erdélyből érkező sóút.

A középkorban szinte kizárólag a sót használták fűszerként és tartósítószerként. Fontossága miatt az egyik legfontosabb árucikk volt. A nyers só abban az időben a középkori államban fizetőeszköz is volt.

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor létesült a szalézi sótelep, de 1217-ben már biztosan létezett, mert II. András az 1217-es keresztes hadjárat során úgy döntött, hogy a szalézi sóközpont bevételéből 500 márkát fizet egy szerzetesrendnek.

Idővel a sótároló jelentősége csökkent, és már nem volt az a virágzó kereskedelmi központ, amely a 13. század első felében volt.

3. Szalacs a város fejlődésének útján

Szalacs az Árpád-korban két tényezőnek köszönhetően jól fejlett, a korabeli települések közül kiemelkedő város volt: egyrészt a germán bevándorlók (hospesek) és előjogaik, másrészt a sóút és a királyi sólelőhely miatt.

A középkori magyar települések várossá alakulásának körülményeit elemezve megállapíthatjuk, hogy Sălaceának minden lehetősége megvolt arra, hogy várossá váljon. A természeti adottságokat a mocsaras terület jelentette (mint Székesfehérvár és Seghedin esetében), amely védelmet és életfeltételeket egyaránt kínált. 

Egy régi katonai út egy kereskedelmi út fölé került. Valószínűleg a sókereskedelemre alapozva fejlődött itt az ipar és a kereskedelem. A sókereskedelem adminisztrációja is itt történhetett, valamint a szabad piac joga, sőt az áthaladó áruk megállításának joga is, amely jog 1332-ben elveszett.

A fentieket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy Szalacs Szegedhez hasonlóan elindult a várossá válás útján. De igazán szabad várossá nem tudott válni. Az 1400-as években Szalacs a földesurak fennhatósága alá került, és közigazgatási autonómiája megszűnt. Az 1520-as években a korabeli vámok között említik.

A modern korszak

1. A reformációtól a török uralom alóli felszabadulásig

A reformáció, a protestáns vallás gyors elterjedése a Partium területén szintén jelentős hatással volt Szalacs életére. Az 1836-os egyházi dokumentumokból kiderül, hogy 1549-ben már voltak követői az új hitnek, 1577-ben pedig az egész falu áttért a református vallásra.

Az 1552-es török betörés következtében a Tiszán túli rész és így Bihar megye egy része is oszmán uralom alá került. 1583-ban a törökök elfoglalták Szalacsot is, 440 embert leigáztak, 1660-ban pedig az egész megye török iga alá került.

Csaky Istvánt a megye egyik legjelentősebb földbirtokosaként említik. A felszabadulás után Lipót császár parancsára a nagyváradi egyházmegyét átszervezték, és a Capitulum (amelyet a kanonoki testület képviselt) az 1552-es összeírás szerint visszakapta a török invázió előtt birtokolt birtokait. Ennek eredményeként Szalacs visszakerült a Capitulum tulajdonába.

2. A Capitulum újra a birtokában

Szalacs a középkorban fontos szerepet töltött be a sókereskedelemben. A falu nevének jelentése is „sótároló hely”. Itt haladt át az Észak-Erdélyből érkező sóút.

A só évszázadokon át a legfontosabb fűszer és tartósítószer volt, fizetőeszközként is használták. 1217-ben II. András király a szalacsi sótárolóból származó jövedelemből 500 márkát adott egy szerzetesrendnek.

A 13. század után a sótároló jelentősége fokozatosan csökkent, és a kereskedelmi központ szerepét elveszítette.

3. Helyi élet 1848-1914 között

Az 1848-as év mérföldkő volt a település életében. A forradalom utáni társadalmi, gazdasági és politikai változások a település életében is érezhetőek. A század végén megépült a Nagyvárad - Szatmár és a Nagyvárad - Marghita vasútvonal, de ezek nem érték el Szalacsot, így gazdasági jelentősége csökkent.

Népesség

Érdekes megjegyezni, hogy az 1692-es adatokhoz képest, amelyek 66 lakost említenek, alig egy évszázaddal később a lakosság száma 2529 főre emelkedett. További fél évszázad múlva megduplázódik, de az 50-es évek után felére csökken, majd emelkedő tendenciát mutat, de már nem éri el az 1851-es szintet, amikor 5300 lakos élt Szalacs településen. A vallás tekintetében a református vallás volt a domináns, de ma már kiegyenlített az arány.

Egyház és kultúra

1. Római katolikus plébánia

A 12. században valószínűleg német bevándorlók alapították a Szalacs római katolikus plébániát. A plébánia első írásos említései a 13. század elejéről származnak.

Zsigmond király adományleveléből kiderül, hogy Szalacs akkoriban két részből állt, mindegyiknek saját plébániája volt, az egyik rész Szolnok megyéhez, a másik Biharhoz tartozott. A két templomot 1407 után egyesítették újra, amikor Capitulumhoz tartozott.

A nagyváradi capitulum 1557-es eltörlése után Szalacs Varkoch Tamás világi fennhatósága alá került, aki a genfi református mozgalom követőjeként fontos szerepet játszott a bihari reformációban. Így Sălacea község lakói a református kultuszra tértek át, követve mesterüket. A templomot az új hit szellemében újraszentelték, és ettől kezdve a katolikus egyház két évszázadra megszűnt a községben.

A katolikus plébániát 1736-ban alapították újra Szalacson. Az új, barokk stílusú templom 1792-ig épül. A templom tornyát eredetileg zsindellyel fedték, csak 1936-ban cserélték le bádoggal.

A főoltár a Boldogságos Szüzet ábrázolja, amelyet Mezei Lajos nagyváradi festőművész festett 1879-ben Nogall János nagyváradi püspök kérésére.

Az 1752-es egyházi dokumentumok a mai napig fennmaradtak. Knapp András Knapp András, aki 1823-1851 között szolgált Sălaceában, az egyház egyik lelkésze volt.

2. Református egyházközség

1550 körül a reformáció második hullámának svájci származású szószólói jelentek meg magyar földön. A reformáció svájci ága 1549-ben Szalacson is követőkre talált.

A község lakosságának nagy része protestáns hitre tért, követve földbirtokosukat, Varkoch Tamást, Nagyvárad kapitányát.

Ennek az időszaknak az utolsó lelkipásztora, Nagy Imre az ezredforduló évében érkezett a községbe Margitáról, és egy anyagilag és lelkileg egyaránt meggyengült gyülekezetet talált. Ez az időszak a nagy építkezés időszaka volt mind helyi, mind országos szinten. Szalacson is javítási és építési munkálatok (leány- és fiúiskolák) kezdődtek, többnyire hitelből.

3. Református egyháztörténelem

A református egyház jelenlegi formája 1798-1802-ből származik. Az akkori változások után nehéz következtetni a korábbi stílusra, csak egy felvetésünk van; 1721-ben Bihar megye tisztviselői beszámolnak a megye templomainak helyzetéről, megemlítve, hogy a szalézi templomnak két tornya van és kolostorszerű megjelenése. Találtunk egy 1705-ből származó viaszpecsétet is a községtől, amely egy rövid tornyú templomot ábrázol, amelyen egy csillag és egy árboc volt. A pecsét a templom déli oldalát ábrázolja két ablakkal. Nem vagyunk benne biztosak, hogy a mai református templom helyén keressük a régi kéttornyú templomot. A nagy utazó, K. Nagy Sándor a múlt század végén megjelent "A Burga-hegyen" című könyvében megerősíti, hogy az úgynevezett "templom helyén" egykor a kéttornyú templom állt. A templom emlékét ma már csak nevek őrzik, mint például: "templomtér", a pápai kút, Szent György utca, amelyekben felismerhetjük a Szent György nevére felszentelt templomot. Ennek a templomnak a helyén ma egy "templomhely" nevű halom áll, és a téglák a házak kéményeiben láthatók. A Szent György nevére felszentelt templom valószínűleg korábban, a török hódítás idején pusztult el.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a mai református templom helyén egykoron állt a Beliczay László által említett templom, amely azonos volt a Zsigmond király oklevelében említett templommal, és amelyet a reformátusok átvettek.

II. József király 1781-es rendelete a vallási toleranciáról lehetővé tette a református egyház bővítését Szalacson . A presbiteri gyűlés 1797. január 29-én úgy döntött, hogy még abban az évben megkezdik az építkezést, akár egy nagyobb kölcsön kockáztatásával is. Az építkezés 1802-ben fejeződött be.

A templom belsejét 1815-ben újították fel. A hívek azonban nem sokáig élvezhették a templom külső és belső szépségét, mert 1827. május 20-án a tornyába villám csapott, a tető leégett és a harangok elolvadtak. Az egyház az iskolaépület 1822-24 közötti befejezése után drámai helyzetbe került, ezért a megyei egyházakhoz fordultak segítségért.

4. Oktatás

Az oktatásról szóló legkorábbi feljegyzések 1412-ből származnak két diákról, akik ebben az évben iratkoztak be a bécsi egyetemre: Briccius de Salach és Paulus de Salach, 1455-ben pedig Georgius de Sallacea-t találjuk itt. 1548-ban egy Wolbertus nevű szalacsi diák beiratkozott a wittenbergi egyetemre. A 17-18. század között a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban is találunk szalacsi diákokat. Ezek az adatok a település jó gazdasági helyzetére utalnak, hiszen a diákok számát mindig is a gazdasági fejlettség fokmérőjének tekintették.

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor alakult ki a helyi oktatás, de valószínűleg a protestantizmus elterjedése után, az egyház szárnyai alatt. Az általunk elemzett időszakban csak általános iskolák működtek Szalacson.

Az oktatással kapcsolatos legkorábbi adat 1633-ból származik, amely a református iskola rektorának fizetésére utal, amely a pap fizetésének fele volt a termékekben, és ez az arány később is megmaradt. A tanító egyben a harangozó is volt. Még a 18. században is jellemző volt, hogy a tanár egyben kántor, sekrestyés, harangozó és jegyző is volt. Ezek a kis iskolák szorosan kapcsolódtak a helyi egyházhoz, és annak felügyelete alatt álltak. A helyi oktatás legfontosabb céljai a katekizmus, a bibliai történetek, az énekek és a hozzájuk kapcsolódó olvasmányok tanítása voltak, kisebb hangsúlyt fektetve az írásra és a hallásra. Az oktatás nyelve a helyiek nyelve volt. A tanárok általában tanulmányaikat megszakító diákok voltak. A 18. századi tanárokat felsoroló jegyzékekben elég gyakran szerepel, hogy később pap lett belőle. Az első ismert szalézi rektor, akit Szilagyi Sámuelnek hívtak, 1717-ben tanított itt. Ettől az évtől kezdve - a rektorok névsora szerint - megszakítás nélkül folyt itt az oktatás. Jellemző, hogy a rektorok csak két-három évet töltöttek itt. A leányiskola első tanítója, Ari András, Ari András 1777-ből - egy évvel a Ratio Educationis után - ismert. Éppen ebben az időben zajlott le a magyarországi oktatás egységesítése, a két oktatási reform (Ratio Educationis - 1776 és Norma Regia - 1781) után, amelynek fő célja az volt, hogy az iskola az ország megbízható polgárává nevelje az országot. Ennek szellemében alakultak ki a tanterv követelményei.

A római katolikus egyházközség saját iskolát is szervezett, de nem tudjuk, mikor kezdődött itt a tanítás. Egyes adatok szerint 1806-tól a nagyváradi Capitulum megtiltotta a plébániának, hogy a református iskola pénzeszközeit felhasználja. A 19. század elején a leány- és fiúiskola épületét átépítették (1822-1824). Ugyanakkor a rektor fizetését a papéval együtt szabályozták. Az Oskola Rectori Conventio 1819-ben megállapította, hogy a fiúiskola rektora, aki egyben kántor is volt, a papi fizetés felét kapja meg javakban. Ehhez hozzáadódik a szülők által fizetett összeg. A Conventio és a halotti bizonyítványok azt mutatják, hogy a rektor gyakran tartotta a temetési prédikációt. A rektornak egy praeceptort kellett maga mellett tartania, aki segítette őt az éneklésben és a tanításban. a nevelési folyamat két évszakban zajlott - nyáron és télen -, az előbbit a mezőgazdasági munkák nehezítették, mivel a szülők korán munkába állították a gyermekeket. Az 1852-es ítélet ezt úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy pénzbírsággal sújtotta a hanyag szülőket, akik nem küldték iskolába gyermekeiket. Egy 1850-es ítélet a 6-12 évesek számára tette kötelezővé az oktatást.

5. Emlékmű

Az előbb említett két templomon kívül meg kell említenünk a község északi részén található négy íves kőhidat is, amely alatt egykor az Ier folyó folyt. A híd téglából készült és 29,70 méter hosszú volt. A híd történetéről keveset tudunk. A híd előtt valószínűleg egy fahíd állt itt. Azt sem tudjuk, hogy mikor épült. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a híd 1840-ben már létezett, és joggal tekinthetjük közlekedéstörténeti emléknek, annál is inkább, mert egyedülálló és az egyik legrégebbi Bihar megyében. Mára elvesztette funkcióját, és a víz már régen nem folyik alatta. Helyi kezdeményezésre 1998 nyarán megkezdődtek a konszolidációs munkálatok, és már a vendégek is gyönyörködhetnek a felújított hídban.

Érdemes megemlíteni Szalacs kis pincéit is, bár ezeket nem nevezik műemlékeknek. A bortermelő vidékeken ősidők óta jellemzőek a domboldalba vájt, egyfajta sikátort alkotó pincék. Napjainkban Szalacson mintegy 970 ismert, a domboldalba ásott pince van, amelyek az úgynevezett pinceutcát alkotják. Legtöbbjüket a múlt században építették. A legrégebbi 1803-ból származik.